A munkám folyamata mindig is a tudatom és a környezetem közötti dinamikus párbeszéd eredménye. Az alkotó ember, legyen az író, festő, zenész, nem csupán önmagának teremt, hanem a közönsége számára is. Nem csupán egyéni kifejezésmód, hanem egy olyan közvetítő eszköz, amelyen keresztül az alkotó kapcsolatba lép a világgal.
Manapság léteznek más alkotások is, mégis most erről szeretnék írni elsősorban.
E kapcsolat során a művek nem csupán önálló entitások, hanem a közösség élményeit, érzéseit és gondolatait is tükrözik.
Az alkotó és az alkotás közötti párbeszéd nem csupán a mű létrehozásának pillanatában zajlik, hanem folyamatosan, a mű bemutatása és fogadása során is. Az alkotó szándékai, érzései és gondolatai a munkáján keresztül jutnak el a közönséghez, viszont a közönség reakciói, értelmezései és élményei is visszahatnak az alkotóra. Ez a kölcsönhatás gazdagítja a művet, új dimenziókat adva neki, és lehetőséget teremtve arra, hogy az alkotó újraértelmezze saját munkáját. Ez szakszerű érzékenységet kíván a művésztől, mert kellő eltávolodást kell képezzen munkája és önmaga között.
A szemlélő nem csupán passzív befogadója az alkotásnak; aktívan részt vesz a mű értelmezésében és élményében. Behatás, ahol az egyéni tapasztalatok összefonódnak, és ahol a mű új jelentéseket nyerhet. Ez a közösségi élmény nem csupán a művészet értékét növeli, hanem az alkotó és a közönség közötti kapcsolatot is erősíti.
A művészet nem létezhet a közösség nélkül. A köztéri alkotások gyakran a társadalmi, kulturális és történelmi kontextusokban gyökereznek, amelyek formálják az alkotó szándékait és a közönség reakcióit. Az alkotás tehát nem csupán egyéni kifejezés, hanem a közösség élményeinek és értékeinek tükre is. Az alkotó, amikor művet hoz létre, figyelembe veszi a környezetét, a társ, a kulturális hagyományokat és a közönség elvárásait.
Ezek a tényezők nemcsak a mű tartalmát befolyásolják, hanem a művész identitását is formálják. Az alkotó folyamatosan reagál a közösség igényeire és elvárásaira, miközben saját egyéni hangját is megőrzi. Ez a feszültség és egyensúly teremt lehetőséget arra, hogy a művek valóban relevánsak legyenek a közönség számára.
Az alkotások nemcsak önálló művek, hanem egy folyamat részei is, amely egy korszakot vagy akár egy teljes életutat kísér végig. Az alkotó életműve gyakran egyfajta narratívát alkot, amelyben az egyes művek egymásra épülnek, és együttesen mesélnek el egy történetet. Az alkotások közötti párbeszéd, a stílusok és témák fejlődése, valamint a személyes tapasztalatok tükröződése mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az alkotó életműve egy koherens egységet alkosson.
Ez a folyamat nemcsak az alkotó számára fontos, hanem a közönség számára is, hiszen lehetőséget ad arra, hogy a művek közötti kapcsolatokat felfedezze, és mélyebb megértést nyerjen az alkotó szándékairól és fejlődéséről. Az alkotások egymásutánisága révén a közönség nemcsak egy művet ismer meg, hanem egy egész életművet, amely gazdagítja a művészet élményét.
A szobor és szobrász közötti párbeszéd folyamatosan formálódik, és a közönség aktív részese ennek a folyamatnak. Az alkotás nem csupán egyéni kifejezés, hanem a közösség élményeinek és értékeinek tükre is. Az alkotások egymásutánisága pedig lehetőséget ad arra, hogy a közönség mélyebb kapcsolatba kerüljön az alkotóval és az általa teremtett világgal. Az alkotás tehát nem csupán a művész önkifejezése, hanem egy közös élmény, amely összekapcsolja az alkotót és a közönséget, gazdagítva ezzel a művészet világát.
2002
